Lefekvéshez készülődvén épp a napi híreket futottam át az imént az Interneten, míg a párom éppen TV-t néz. Japán animációs film megy az m2-es csatornán. Ez a műfaj nem áll túl közel hozzám, valahogy mindig valami pornográf vagy agresszív színezetű cselekményre asszociálok az anime hallatán, amiért ez úton is megkövetem a műfaj tudomásom szerint hazánkban is népes rajongótáborát. Hisz tudom, hogy ennél jóval árnyaltabb a dolog, és nyilván nem egy valóban értékes alkotás is elkészülhetett a műfajban, csupán eddig nem szakítottam időt arra, hogy alaposan megismerkedjem az animéval. Most azonban olyant jelenséggel találkoztam, hogy még reggelig sem állhattam meg, hogy megosszam azt a blog olvasóival.

Ugyanis ismerős dallamok ütötték meg a fülemet. Kevés olyan zene van, amire bármikor felkapom a fejemet, Sebestyén Mártáé az egyik ilyen, akit már az Oscar-díjas, Az angol beteg című filmben is hallhattunk. Azonban a cselekménynél itt épp két japán fiatal pakolt csomagokat egy autóba valamilyen pályaudvaron. Már kezdtem azt hinni, hogy nem is a filmben hallom a zenét, amikor a karakterek elkezdtek az autóban szóló muzsikáról beszélgetni. A fiatal férfi készséggel meséli a metropoliszból vidékre érkező nőnek, hogy a Muzsikás együttest halljuk, akik magyar népzenét játszanak, valamint azt is megtudjuk, hogy ez a kedvenc zenéje a szereplőknek. Aztán több alkalommal is ezek a magyar népdalok szólalnak meg, leginkább e két karakter dialógusai nyomán, akik főleg a fenntartható gazdálkodás mellett érvelnek a túliparosodással, és a természet kizsákmányolásával szemben, ami japánban kifejezetten aktuális kérdésnek tűnhet. Mit mondhatnék, ezekhez a gondolatokhoz megtalálták a leginkább megfelelő zenét, és személy szerint büszkévé tesz, hogy a világ másik felében is hasonló asszociációkat szülnek ezek az őseink által ránk hagyott dallamok. A film maga a Vissza a gyerekkorba címet viseli (japánul Omohide poro poro, angolul Only yesterday címen kereshetünk rá), 1991-ben készült Isao Takahata rendezésében, és forgatókönyve alapján, és egy városi „multinál” dolgozó fiatal hölgyben vidéki utazásán keresztül boncolgatja a robotszerűen (túl)termelő ember értékválságát.

Azt gondolom, ez lehet a jó példája a különböző kultúrák találkozásának, noha a stílusokat elsőre szinte lehetetlen közös nevezőre hozni. Azonban itt érték találkozik értékkel, ezzel pedig mindenki gyarapszik, éljen a világ bármely pontján. Külön öröm ez azért, mert azon az ablakon keresztül, amit a média zöme nyitott ránk az utóbbi időben a világból, nem éppen az értékekre, inkább csak a limlomra látunk rá. Abba meg még belegondolni sem nagyon szeretek, hogy a világ mit láthat belőlünk ugyanezen az ablakon keresztül. Pedig volna mit megmutatnunk!