Októbernak, októbernak elsején,
Nem süt a nap Csíkkarczfalfa mezején.
Elbúcsúzom a madártól s az ágtól,
Azután a csíkkaczfalvi lányoktól…

A fenti népdalunkat Sebestyén Márta énekli a World Star of World Music című albumán, így ezt a napot korábban is a zenéhez kötöttem. Azonban azt által, hogy 1975-ben Yehudi Menuhin kezdeményezése nyomán született Zene Világnapja, amit a világ számos országában megrendeznek, nem csak én, hanem mások így tehetnek. A szervezők idén is a felszabadult és előítéletek nélküli kollektív, spontán örömzenélésre buzdították a fellépőket.
Jómagam a hírhedt Blaha Lujza téri aluljáróban ácsorogtam végig egy bő fél órát, noha máskor igyekszem a lehető leghamarabb kijutni belőle, ha már mindenképp arra visz az utam. Most azonban Lajkó Félix hegedűművész, és szintén zseniális társa, Brasnyó Antal brácsás húzta a talpalávalót. Egy minimális hangosításon kívül a két zenész igazi aluljárói hangulatban, egy összecsukható székre lepakolva adott fergeteges koncertet a szép számú, és szemlátomást vegyes közönségnek. Brasnyón és Lajkón amúgy szemre nehéz azonosságot találni, azonban talán most nagyon helyénvaló a hasonlat, hogy ha zenéről van szó, ők tényleg egy húron pendülnek. Lajkó Félix, a magába forduló, mégis általában extravagánsan megjelenő délvidéki fiatalember a tökéletes megtestesítője a virtuóz szó fogalmának. Az alábbi interjú is bizonyítja, hogy nem éppen közlékeny, viszont rendkívül érdekes személyiség.

A következő videóból jól láthatjuk, hogy Lajkó nem csak hegedűvel zseniális, hanem citerázni is mesterien tud. Itt a másik híres magyar délvidéki zenésszel Rúzsa Magdival lépnek fel közösen, aki meggyőződésem szerint akkor tudna igazán kiteljesedni, ha felhagyna a popzenével, és kizárólag a népzenére hagyatkozna. Ugyanis míg az előbbiben középszerű albumokat produkál, az utóbbiban meglátásom szerint nincsen párja a maga generációjában!