Manapság a sport kapcsán se szeri, se száma azoknak a történeteknek, hogyan üzletiesedik el a játék, hogyan húzza át egy befektető évtizedek hagyományait, hogyan üldözi el egy klubvezető csapata szurkolóit, hogyan szegi meg egy játékos a szurkolóknak tett ígéretét, és hogyan lesz egyre inkább pusztán egy eladandó árú, egy üzleti termék abból, ami eredetileg az összetartozás és közös szórakozás ünnepének, a közös sikerek és kudarcok megélésének indult.

 

Mindenki tudna ezekre számos példát hozni, ellenpéldát viszont annál kevesebbet. Na én most mesélek egy ilyent. Figyeljetek!

 

Egészen pontosan két évvel, hét héttel és két nappal ezelőtt, 2007. január 10-én, három barátommal éppen Székelyföldön szellőztettük ki a tüdőnket és a lelkünket. Akkor már pár napja ott tartózkodtunk, bejártuk Székelyudvarhelynek és környékének minden szegletét, majd ezen az ominózus napon felkerekedtünk, hogy körülnézzünk Csíkszeredán is.

Miután Csíkszereda Kaposvár testvérvárosa, első dolgunk az volt, hogy megkeressünk valami erről tanúskodó táblát, azonban ez a próbálkozásunk nem járt sikerrel. Annál inkább a második, méghozzá az, hogy látogassuk meg a híres SC Csíkszereda jégcsarnokát.

Kora délután lévén nem volt különösebb élet a csarnokban, azonban a gyerekcsapat fenn edzett a jégen, és a klub dolgozói is benn serénykedtek az irodában, noha a csarnok zárva volt. Miután a bentiek megkérdezték, hogy mi járatban vagyunk, és meghallották, hogy Kaposvárról is figyelemmel kísérjük a csapat sorsát beinvitáltak minket az Vákár Lajos Műjégpálya épületébe, ahol mi szerettünk volna mezeket vásárolni magunknak, és némi apróságot az otthoni, hokit szerető barátainknak. Azonban a hölgy, akinél az ajándékbolt kulcsa volt éppen kiszaladt a városba valamilyen ügyet intézni. Sebaj, - gondoltuk – amíg visszaér, megnézzük a tribünről a gyerekek edzését! Miután véget ért a tréning, nem vártunk tovább, hisz télen hamar sötétedik, és mindenképpen fel szerettünk volna menni a Csíksomlyóra, persze nem bunkó turista módjára autóval, hanem annak rendje és módja szerint gyalogosan a legaljától a legtetejéig. Így elbúcsúztunk a klub dolgozóitól, és tervünknek megfelelően megnéztük a csodálatos somlyói naplementét.

A szállásra tartva visszafelé még beugrottunk a városba némi élelmet vásárolni, ahol kisebb vita kerekedett közöttünk, mert kötöttem az ebet a karóhoz, hogy ha már itt vagyunk, nézzük meg újra a csarnokot, hátha nyitva van a bolt. Azzal szereltek le, hogy ilyenkor már valószínűleg senki sincs ott, így a bevásárlás után újra Udvarhely felé vettük az irányt.

Még aznap este, a szálláson ketten közülünk már az emeleten aludtak, míg ketten csendesen beszélgettünk az élet dolgairól, miközben a Duna Tv esti hírösszefoglalójában bemondták az aznapi jégkorong eredményeket. Köztük ezt is: SC Csíkszereda – Ferencváros 4-0.

Na több sem kellett, tajtékozva rohantam mérgemben az emeletre riadóztatni, hogy nem elég, hogy mezt nem sikerült vennünk, de még meccset is láthattunk volna, ha visszatérünk a csarnokba!

Ez volt az első eset, hogy lemaradtam a Sport Club Fradi elleni meccséről.

 

 

Azért írom, hogy az első, mert volt második is. Nem is olyan régen, 2009. január 9-én pénteken, majdnem pontosan két évvel az első után.

Úgy volt ugyanis a tervezett program szerint, hogy az SC péntek este a Ferencvárossal, szombaton az NZ Stars csapatával játszik a MOL Ligában, ami jó programnak ígérkezett. Két másik, de szintén kaposvári társammal úgy is döntöttünk, hogy kilátogatunk a mérkőzésekre. Miután egy közeli étteremben megvacsoráztunk, kezdés előtt egy negyed órával megérkeztünk a pesterzsébeti jégcsarnokba (ami egyébként a tribün és a büfé elrendezését leszámítva szakasztott mása a kaposvárinak). Meglepetésünkre pár tucat ember lézengett csak Fradi sálban, és a jégen tarka mezes játékosok edzettek, tehát az égvilágon semmi nem utalt arra, hogy itt mérkőzés lesz. Miután betértünk a büfébe egy-egy pohár forralt borra, megtudtuk pár hazai szurkolótól, hogy sajnálatos módon elhunyt Antal István, a csíki csapat 51 éves klubelnöke, így a gárda érthető módon kérte a mérkőzés lejátszásának halasztását, és visszafordult Csíkszeredára. Szomorúan vettük tudomásul a hírt, még pár percig néztük az edzést (mint kiderült, a Ferencvárosét), majd tovább indultunk. Azonban aznap már nem nagyon volt hangulatunk semmihez, megittunk még egy üdítőt egy másik helyen, majd hazatértünk.

 

Azonban a történet csak ezek után vett olyan fordulatot, amiért úgy érzem, hogy el kell mindezt mesélnem. Történ ugyanis, hogy másnap a napi rutin részeként elolvastam a jégkorong blogon a híreket, és természetesen részvétünket fejeztem ki a haláleset miatt.

Aztán teltek-múltak a napok, és egy olyan emailt találtam a postafiókomban, amit kétszer is el kellett olvasnom, hogy egyáltalán felfogjam.

Ugyanis az SC Csíkszereda vezetősége olvasta az említett hozzászólásom a jégkorong blogon, és engem és a pesterzsébeti csarnokba kilátogató két barátomat meghívtak a tegnapi és tegnapelőtti két MOL Liga elődöntőre, Csíkszeredára. Először el sem akartam hinni, hogy ez komoly, és féltem, hogy valami góbéságnak esek áldozatául, de a hoki arra felé szent dolog, és a székelyek a szent dolgokból nem csinálnak viccet. Ráadásul a belépőkön kívül még szállást és szuvenírt is biztosítottak volna a számunkra.

Illetve biztosítottak is, de sajnos a sok száz kilométeres távolság miatt, és az idő rövidsége miatt nem tudtunk a munkahelyeinkről szabadságot kapni, így le kellett mondani az utazást, pedig minden követ megmozgattunk érte.

 

 

De nem az ingyen jegy és szállás a lényeg, hanem az, hogy gondoltak ránk! Ennyi pedig pont elég volt három embernek, hogy kicsit szomorkás legyen az elmaradt meccsek miatt (ahol két szoros meccsen, de kettős győzelemmel verték az Újpestet, így a döntőben a másik városi csapat, a HC lesz az ellenfelük), de nagyon boldog is egyben, mert érezzük azt, hogy valahol egy kicsit része vagyunk annak a nagy családnak, amit a Sport Club teremtett maga köré.

A gesztus pedig nem kicsi. A Rákóczi FC vezetőségével jó viszonyban vagyunk, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt tizenhárom évben nem kaptunk tőlük tiszteletjegyet. Azonban mindig csak akkor, ha Nyíregyházán, Miskolcon, Debrecenben, tehát az ország túlsó végén játszottunk, vagy akkor, ha Pesten munkaidőben kupameccseltünk mondjuk a Fradi, vagy az MTK ellen, így két alternatíva volt, vagy mi kapjuk a jegyeket, amit a klub is kapott, vagy senkinek nem kellenek. Ezzel szemben a Sport Klub meghívása igazi gesztus volt. Talán a jégkorong közege még nem olyan rohadt, mint a focié. Nem is tudom mit mondhatnánk nekik? Talán csak ennyit:

 

Kedves Barátaink!  Sajnáljuk, hogy nem lehettünk ott testben, lélekben ott voltunk! Ígérjük, ha arra járunk, mindenképp beköszönünk, és szurkolunk a csapatnak! Nyerjétek meg a bajnokságot!