Iskolás koromban nem szerettem osztálykirándulás alatt múzeumokba járni. Márpedig egy iskolás gyerek leginkább ezen apropóból ismerkedik meg a múzeum fogalmával és a többség ilyenkor határozza el azt, hogy ha lehet, soha többet be nem teszi ilyen helyre a lábát. Az ok prózai: nem mindenkinek azonos az érdeklődési területe, valamint nem mindenki azonos tudással lép be egy kiállításra. Ebből egyenesen következik az, hogy tárlatra szánt optimális megtekintési idő egyénenként különböző. Különösen igaz ez az általános iskolásokra, ahol még sokkal nagyobb kulturális szokásbeli különbségekkel rendelkező családok gyermekei kerülnek egy csoportba, amely különbségek a középiskolai osztályokban, majd a felsőfokú intézmények tanulócsoportjaiban egyre inkább közelítenek egymáshoz.
Épp ezért borzasztóan zavart, hogy a várva várt kiránduláson ahelyett, hogy a bőrt rúgtuk volna, vagy az Ottlik Géza által használt értelemben hajnalig a „kuplerájozás” szabadságába vetettük volna magunkat, dohos nénik unott előadását hallgattuk. Ennél csak egy dolog zavart jobban, ha egy számomra érdekes kiránduláson már az első vitrintől mérgesen rángattak tovább osztálytársaim, hogy ne szabotáljam el a focizásra, fagyizásra, csajozásra szánt drága időt, mert megbánom. Ilyen alkalmakkor mindig hiányérzettel távoztam a helyszínről. Azonban azt, hogy mégis lelkes múzeumlátogatóvá váltam, egykori gimnáziumom lelkes tanári karának volt köszönhető, akik szabadidejüket és sokszor alacsony tanári fizetésüket sem sajnálták és bebizonyították azt, amire egyre kevesebb példát látunk, hogy a katedra nem egy munkahely, hanem hivatás. Ők alapították meg az iskolai önképző kört, ahol hétvégenként egy-egy napra ingyen mehettünk kirándulni, feltéve, ha előzetesen szakítottunk pár órányi időt arra, hogy a könyvtárban kutatva megváltsuk a „belépőnket” a személyre szabott kérdőívekkel. Így utólag látom csak, mekkora munkát fektettek bele pedagógusaink, igyekeztek mindenkinek a személyes érdeklődésére szabni az úti célra vonatkozó kérdéseket. Persze így is a fő motiváció a barátokkal való közös élmény volt, az otthoni hétvégi lakótelepi vagy külvárosi lődörgés alternatívájával szemben, de teljesen más volt úgy megérkezni, hogy a „beugrónak” hála mindenki a rendelkezett a tárlatok befogadásához szükséges alapvető információkkal. Tudós tanáraink színes, a saját életünkkel párhuzamba állított történeteikkel pedig fel tudtak villanyozni amúgy szegényes szobácskákat, és tinédzser tudatunkba egy-egy kő vagy erdőszél, ahol Kossuth csapatai tanyáztak szinte varázsütésre átalakult unalmas tájból, kiállításból csodálatos élménnyé. Azóta, ha csak tehetem, amerre járok, igyekszem megismerni az adott hely kultúráját, történetét, és ehhez szívesen használom a múzeumok által kínált mankót.
Eger történelme rendkívül színes, így pár nap alatt is rengeteg látnivaló van a városban. A minaretről (ejtsd: minaré) ezeket az alapvető tudnivalókat írja a krónika:
"A faragott homokkőből épült torony tizennégyszög alaprajzú és 40 m magas. Európa legészakibb török kori emléke. A keleti oldalához épített dzsámit városrendezési okokból 1841-ben lebontották.
Magas törzsén belül 97 csigalépcsőfok vezet fel a körerkélyre, amelyet vaskorlát övez, a kősüveg hegyét félhold és kereszt díszíti. 350 év után, 1997-től, az egri nyári rendezvénysorozat keretében ismét megszólal a müezzin éneke a minaretből. Az országban található három álló minaret (Pécs, Érd, Eger) közül ez van a legjobb állapotban, és ez a legmagasabb."
Maga az épület rendkívül impozáns már alulról is, azonban a kis téren álló egykori kórház épülete jobb sorsra érdemes, a gyönyörű műemlék siralmas állapotban van. Van idő kívülről is szemügyre venni a tornyot, amin a jó szeműek csodálatosan épen maradt keleti faragásokat is felfedezhetnek, ugyanis egyszerre maximum öt fő tartózkodhat az épületben. A kiállítás magánkézben van, így a hagyományos kedvezmények nem vehetők igénybe, azonban így sem túl drága a belépő. A jegyszedő, a biztonsági őr, és a trafikos egy személyben egy középkorú hölgy, aki a minaret kicsi lezárt kertjében képeslapot, hűtőmágnest, egri szuvenírt és sajnos rengeteg bóvlit is árul. A toronyba feljutni nem egyszerű, a sötét szűk helyiségben majdnem négykézláb lehet csak fel és lejutni, ami ráadásul rendkívül fárasztó is. Még egy átlagos testalkatú ember is jobb, ha felkészül arra, hogy felsőruházatával hozzájárul a minaret belsejének portalanításához, testesebbeknek komolyabb félnivalójuk lehet a beszorulástól. A látvány a városra lélegzetelállító, tériszonyosoknak illetve klausztrofóbiásoknak viszont semmiképpen sem ajánlom a megtekintését.
A minarettől alig pár sarok a marcipánmúzeum, ahova sajnos nem sikerült bejutnom, a mellette lévő shopba azonban igen. Már ez is élmény, hiszen tipikusan olyan az üzlet, amiben minden részlet rendben van. Sajnos kevés ilyent látni az országban. Bár a Szamos marcipán nem olcsó, de nagyon finom, szóval megéri ez a pár méteres kitérő.
Az egri vár önmagában egy csoda minden olyan magamfajta embernek, aki Gárdonyi Géza regénye által szívta magába a hazaszeretetet. Élő az emlék, amikor hat évesen a kezembe vettem a vaskos vászonkötéses könyvet és együtt izgultam Gergővel és Vicuskával a patakparton, együtt gyászoltam Gábor pappal, együtt reménykedtem a Rab Oroszlán kiszabadulásban és együtt dobbant a szívem Dobóéval, aki bebizonyította, hogy hittel és hazaszeretettel felvértezve legyőzhetetlenek vagyunk és tettem el útravalónak fontos üzenetét, mely szerint többet ér néhány oroszlán, mint egy seregnyi nyúl. Több mint két évtizeddel később azonban még mindig megszólítanak a kövek és a várban eltemetett nagy írónak hála úgy járok-kelek e falak közt, hogy tudom, minden szegletében igazi hősök lába nyomán lépek. Itt igazi élmény az íjászat és számszeríjászat a korhű ruhás magyar vitéz segítségével, természetesen török katonára vagy német páncélosra célozva. Ráadásul a vitéz virtusa eredeti, ízes és humoros beszédével egyszerre tréfálkozik és tanít, melynek hatására folyamatosan bámészkodók veszik körül.
A várban amúgy több kiállítás is található. Az egyik a panoptikum, melyre nem érvényes a várbéli általános jegy, így újra a kasszához kell járulni. A tárlatban természetesen az Egri csillagok szereplői és a regény írója vannak viaszból megformálva, igényesen, azonban olyan országokban ahol fontos bevétel az idegenforgalomé, már nem állná meg a helyét önálló kiállításként. Legalább fényképezni szabad, és nincs tömeg, de ez sem enyhíti a csalódást, hogy bizony nem káprázik a szemünk, ez a néhány szobor volt az egész kiállítás.
A vár állandó kiállításai érdekesek, kár, hogy közel a fele az adott időpontban nem volt látogatható. Ami viszont igen, azt érdemes volt megnézni, tartalmas és színes tárlatok. A Dobó István Vármúzeum honlapján ezekről részletes leírás olvasható. Máskülönben is ajánlom ezt a weboldalt, a virtuális séta opció kivitelezése talán a legjobb a műfajában, azok közül, amiket eddig valaha láttam.
Az egyik legemlékezetesebb kiállítás a Város a város alatt, ami az egykori érseki pincerendszert mutatja be, mely most magánkézben van. Az idegenvezetés alatt sokat nem látunk, bár rendkívül hatásos környezet, tulajdonképpen arról szól a túra, hogy mit fogunk majd látni, ha elkészül a kiállítás. Marketingszempontból ügyes. Ráadásul az ember nem is sajnálja a pénzt, mert bár a pincerendszer gyakorlatilag üres, a tulajdonos előadása megéri a pénzét.
Eger után nézzük Budapestet, ahol az utóbbi időben két kiállítást sikerült megtekintenem. Több is lehetett volna, ha nem vagyok olyan rutintalan, hogy elfelejtem a múzeumok aranyszabályát, mely szerint időtlen idők óta a múzeumok hétfőnként zárva tartanak, így finn vendégünket a beígért Terror háza helyett belvárosi sétával kellett kárpótolnunk.
Először is essék szó az Iparművészeti Múzeumról, mely már kívülről sokat ígér, a Lechner Ödön féle csodálatos épület egyik gyöngyszeme a városnak. A látogatók összetételéről sokat elárulhat, hogy mind a pénztárnál, mind a ruhatárban angolul szólítottak meg a dolgozók. A belső tér hatalmas, középen néhány iparművész egy hatalmas spirális építmény építésén vagy bontásán dolgozott, ezzel el is veszett az épület legnagyobb tere a közönség elől. Számomra érdekes volt az oszmán-török szőnyegkiállítás, azonban a kedves olvasók ne gondoljanak túl sokra, pusztán néhány szőnyeg állt a látogatók rendelkezésére, angol illetve magyar nyelvű magyarázatokkal. A legérdekesebb számomra itt az volt, hogy néhány szőnyeg mellé olyan festményeket is kiraktak, amelyeken ugyanolyan mintázatú kárpitok szerepeltek. Ez a tárlat alapos tanulmányozás mellett is maximum negyed órát vesz igénybe, a látogatók többsége azonban 10 és 30 másodpercnél nem tölt több időt a teremben, majd csalódottan távozik. A „Gyűjtők és kincsek” című kiállítás az egyetlen értékelhető tárlat ezen kívül, miután nincs sok műtárgy, még befogadható, sokan meg is nézik. Azt, hogy a lépcsőházban kiakasztott képeket külön kiállításként hirdetik nem is kommentálnám. Az pedig egyenesen szomorú, hogy ebben az impozáns palotában a mosdót egy félbetépett lapon lévő kézírás jelzi. Azért az iparművészet „szentélyében” ennél többet vár az ember. Úgy látom nem csak én, a turisták is hitetlenkedve nézik, hogy bizony, ez csak ennyi volt. Sokat elárul, hogy a büfében nagyobb a tömeg, mint a tárlatoknál. Egyértelmű csalódás.
Nem úgy a Petőfi Irodalmi Múzeum. Ide nagy sajnálatomra a zárás előtt egy órával érkeztem meg, így csak egy tárlatot tudtam megnézni, az azonban kedvet csinált a többihez, így ide még biztos, hogy visszatérek. „…az égre írj, ha minden összetört!” címmel Radnóti Miklós századik születésnapjáról emlékezik meg a múzeum. Az érdekes, labirintusszerű tárlók a költő életét kísérik végig, számos dokumentummal fűszerezve. Versek kéziratai, levelek Fanninak, keresztlevél, és ami a legsokkolóbb a bori notesz. Igen, az apró filléres, négyzetrácsos füzetecske, kinyitva a tompa ceruzával írt Hetedik eclogánál. Ez a könyvecske egyrészt az egyik leginkább kézzelfogható szimbolikus tárgyi emléke a magyar irodalomnak, másrészt mementója a vérzivataros huszadik századnak. Miután Radnótit Abda község határában másfél évvel kivégzése után exhumálták a tömegsírból, ezt a noteszt találták a zsebében. Köztük olyan versekkel, mint az „Erőltetett menet” vagy a „Razglednicák”. A tárlaton amúgy lehetőség van a költőről készült film megtekintésére is, és a teremőr is felkészültebb, mint ahogy az ember elvárná. Pozitívum még, hogy képeslap formátumban a kiállítás „stációinál” ki vannak helyezve elhozható anyagok, mintegy esszenciájaként a költői korszaknak, illetve a tárlatról jár egy összefoglaló, mely segítségével otthon is fel lehet idézni a látottakat. Szó mi szó, nem véletlenül ők kaphatták „Az év múzeuma díjat”. Egy negatívum azért kikívánkozik belőlem, szerettem volna vásárolni a shopban, azonban tíz perccel a zárás előtt már lehúzott redőnynél nézte az óráját az eladó, hogy ha az mutató elüti a munkaidő végét, abban a másodpercben már léphessen is ki az utcára. Mondjuk miért is csodálkozom ezen? Sajnos ebben az országban ez a bevett közalkalmazotti hozzáállás.
Folytatása következik.
