E nyáron kinn dolgoztam a Sziget Fesztiválon, ahol igyekeztem „őrizni a kultúrát”. Ugyanis bár sokan alapból elvetik a populáris fesztiválokat azok sekélyessége miatt, elsősorban a Civil Faluban rengeteg értékkel lehet találkozni, amire szerencsére a fesztiválozók egyre szélesebb rétege tart igényt. Azonban ezen az oldalon nem erről szeretnék elsősorban beszélni, hanem azokról a zenekarokról emlékezek meg, akiknek idén eljutottam a koncertjére.

Szögezzük le előre, ezeknek a száma nem túl nagy, ugyanis rendszerint este hétig a saját portánkon kellett tartani a frontot és este tizenegy órakor legkésőbb szednem kellett a sátorfámat, hiszen nem felejthettem el, hogy másnap frissen és kipihenten kellett állnom az érdeklődők rohamát. Így naponta csak egy-két koncertet tudtam megtekinteni, pedig lett volna legalább még ennyi számomra érdekes produkció a hét folyamán.

Hetijeggyel elméletileg már a mínusz kettedik (???) naptól részt vehettem volna a fesztiválon, azonban a mínusz egyes Tankcsapda nem mozgatott meg annyira, hogy nekivágjak a távnak. A nulladik napon viszont hivatalból kinn voltam és ha már arra jártam megtekintettem a Zene a rasszizmus ellen című rendezvényt. Hirtelen azt hitte volna az ember, hogy az Önök kérték című műsor élő adását látjuk, Beatrice (egyenesen a Magyar Szigetről), KFT, LGT és a többi hetvenesnyolcvanas adta egymásnak a színpadot, ahol az abszolút mélypontot Müller Péter Sziámi és új csapata jelentették. A Kiscsillag hozott ideiglenesen valami életet a buliba, aminek a repertoárja kísértetiesen hasonlított egy tetszőleges középiskolai osztály szerenádjáéhoz. A közönséget zömmel a nosztalgiázó idősödő generációk tették ki, majd nagyjából azonos arányban a fotósok, a mindenre bulizó részeg tinédzserek, a felhozatal láttán kissé kétségbeesettnek tűnő külföldiek, és a magamfajta „ha már itt vagyok, megnézem, mi folyik itt” hozzáállással szemlélődők adták. Nekem másfél óra ebből a buliból több is volt, mint elég. Nem csoda, hogy másnap azzal kezdte a sajtó, hogy megbukott a rendezvény (amit így ki is hagytak a statisztikából, ami amúgy végül rekordot döntött).

Szerdán azonban már teljes üzemben ment a fesztivál, és bár nem az elejétől, de sikerült megnéznem a SKA P zenekar koncertjét. Baszk lobogók erdejében tekintettem meg a műsort, ami politikai üzenetektől sem volt mentes, a zenekar szövegeiben pálcát tör a kapitalizmus felett, globalizációellenes, valamint támogatja a független baszk állam megalakulását.

Ez után a Donots nevű német banda koncertjébe néztem bele, akik reményt keltően kezdtek, azonban az elején ellőtték minden puskaporukat és bár látszott, hogy ez életük bulija, nem fogtak meg annyira, hogy a negyedik szám közepénél ne menjek haza.

Általában megfogadom, hogy a nagyszínpadnak a közelébe sem megyek, és csak az impressziókra hagyatkozom. Ez a módszer általában beválik. Most is beigazolódott, miután hagytam magam rábeszélni a brit Bloc Party koncertjére. Persze, zeneileg nagyon képzettek, de hiányzott az extra, amire azt mondom, hogy ezt élőben kell látni. Aznap este nem is néztem meg mást, inkább egy régi cimborámmal beszélgettünk egy sör mellett politikáról, irodalomról, társadalomról.

Pénteken azonban már nem hallgattam senkire. Jól tettem, hisz így mentem a magam feje után egyenesen a Kerekes Band koncertjéig. Az eredetileg moldvai és gyimesi népzenét játszó banda jazzel, rockkal és electroval fűszerezett produkciója nyomán létrejövő „ethno funk” zenére még a magam fajta csendes szemlélődő lába is meg-megmozdult, a kicsiny, de értő közönség pedig hatalmasat bulizott az ugyancsak jól szórakozó zenekarral együtt.

Még ki sem ment a „csángó boogie” a lábamból, máris ott találtam magam a Brujeria koncertjén. Teljesen más műfaj, de ez is olyan, amit az embernek a saját szemével kell látnia. Maszkos mexikóiak macsatéval az oldalukon zúzva éltetik a forradalmat. Látszik rajtuk, hogy komolyan hisznek abban, amiről beszélnek, bármi legyen is az, ugyanis bár a banda már áttette a székhelyét az Egyesült Államokba, még a számok közt is spanyolul szóltak a közönséghez.

Szombaton pedig eljött a Sziget legnagyobb bulija. Nem ismertem korábban a finn Turisas munkásságát, de volt egy olyan megérzésem, hogy érdemes lesz megnézni őket. Nos, a lelkes viking vademberek és vadasszonyok olyan bulit csaptak, hogy aki élt és mozgott vetkőzött a pogóhoz, amihez egy alacsony, de nagyon marcona liverpooli úriemberrel a nyakamban érkeztem meg, aki egy kétméteres felfújható pallóssal a kezében hergelte a tömeget a bulizásra. A zenészek győzték hangsúlyozni, hogy mennyire szeretik Magyarországot, és hogy rokonoknak tartanak minket. Johannes Brahms – Magyar táncainak vikingmetálra hangszerelt, a magyar közönségnek szóló gesztusa után végképp elszabadult a pokol. Olyannyira, hogy a keveredésben elvesztettem a pólóm, amit végül megleltem. Azaz csak majdnem, hiszen otthon vettem észre, hogy egy másik pólót vettem fel a földről. Ilyen buli volt, na.

A zárónap pedig a remek Mystery Gang trió koncertjén tettem tiszteletem, akik a garage, jungle, rockabilly műfajban olyant alkotnak, amit a fenti műfajok őshazájában sem győznek eléggé süvegelni. Ha lenne egy kis eszünk, csakis őket küldenénk a következő Eurovíziós Dalfesztiválra.

Szóval ennyi volt a fesztivál az én szemszögemből. A bírálóinak annyit mondanék, ha lenne társadalmi összefogás, ez lehetne a legolcsóbb módja egy pozitív országimázs kialakításának. Hétfőn érdekes volt látni, ahogy síró német lányok kiabálták: „Good bye Sziget Fesztivál! Hungary, I miss you!” A koncertek és az árak vonzóak a nyugati turistáknak, az pedig csak rajtunk múlik, hogy ha már itt vannak, mennyire szerettetjük meg velük a kultúránkat is. A lehetőség adott, csak élnünk kellene vele!