Ha mélyen magamba nézek szeretetem határtalan határát egyetlen szó fejezi ki, egyetlen régi-régi szó, amiben élők és holtak benne voltak, ez az érthetetlen, de nekem mindent jelentő szó mondta ki, hogy Gölle.

A fenti idézet Fekete István életrajzi regényéből, a Ballagó időből származik. Abból a könyvből, ami nekem személy szerint tucatnyi alkalommal adott erőt átvészelni pillanatnyi problémáimat, kiszakított a hajnali zsúfolt metró valóságából, és visszavitt a száz évvel ezelőtti Kaposvárra, abba a városba, ahol gyerek lehettem, és ahol a neves író is gyerekkorát töltötte. Fekete mielőtt Kaposvárra költözött, a somogyi Göllében látta meg a napvilágot, és szerette meg a természetet. Ráadásul 1970-ben Budapesten érte a halál, és ott is temették el, azonban végakaratának megfelelően családja 2004-ben hazaszállítatta maradványait Göllébe, és az ottani temető egyik fő helyén helyezték immár örök nyugalomra feleségével, és gyermekkorunk regényeinek hősével, Bogánccsal, a pumikutyával közös sírba.

Hosszú idő óta terveztük, hogy meglátogatjuk Fekete István szülőházát, amely most emlékházként működik, és fejet hajtunk a nagy magyar író sírjánál. Erre alkalmunk is adódott, augusztus 20-án délután autóba ült a család. Göllébe a 61-es úton haladva Baténál kell letérni, majd Fonó és Kisgyalán érintésével jutunk el a kelet-somogyi településre. Megérkezésünk idején az iskola udvarán még javában tartottak a falunapi rendezvények, melyet szintén Szent István napján rendeznek a gölleiek, és számos emberrel találkoztunk a rendezvény környékén, többek közt a Cigánybáróval, azaz Némedi Árpáddal, a kaposvári színház jeles színészével is, mi azonban mégsem a mulatság forgataga felé vettük az irányt, hanem a Fekete István emlékház felé.
Már akkor nagyot dobban az ember szíve, amikor meglátja a falu közepén, a templom lábánál meghúzódó házat. Eszébe jut, hogy ennek a háznak a padlásán fogott galambot a kis Mestörpista, amikor úgy megijedt az édesapjától, hogy orvost kellett hívni hozzá, és szemben ennek a templomnak a tornyába pottyant bele, a harangozásban való lelkes segédkezés közepette. Jól esik látni az évszádos kövezetet, amit a kis Pistika lába koptatott, amikor megtette első lépéseit a hallhatatlanság felé, pont azzal, hogy magába szívta a táj, a természet, és haza szeretetét, első körben pont ezeknek a házaknak, utcáknak, fáknak szeretetén keresztül.
Itt azonban csalódnunk kellett, hisz az emlékház zárva volt. Viszont volt egy papír az ablakában ezzel a szöveggel:

Tájékoztatjuk kedves látogatóinkat, hogy az emlékház látogatói érdeklődéstől függően tart nyitva.
A gondnok elérhetősége az alábbi:
Gondnok:
Deres Károlyné
Gölle, Árpád utca 5.
Tel: 82/374-328

Teljesen érthetőnek és természetesnek vettük a dolgot, hiszen Gölle messze esik a forgalmas utaktól, és sajnos feltételezzük, hogy azok a hozzánk hasonló emberek, akik ápolják Fekete István emlékét, csak hétvégén vagy ünnepnapon tudnak elzarándokolni a nagy író szülőházához. Így valószínűleg felesleges is volna napi nyolc órában ott ülni valakinek. Telefont ragadtam hát, és tárcsáztam a számot. Lévén az emlékház az Árpád utca 1-es szám alatt, (más forrás szerint a cím Hősök tere 1.), még hallottuk is a készülék kicsengését két házzal odébb. Szemben két idős néni, és egy rózsaszínű melegítős korosodó nő nézték sikertelen próbálkozásunkat. Az emlékház bal oldalán egy presszó áll, ahol megérdeklődtük, hogy lehetne megtekinteni a kiállítást, ahol meglepetten mondták a helyiek, hogy hisz a rózsaszín ruhás asszony kezeli a múzeum kulcsát, aki végignézte a kopogásunk és telefonálásunk. Több sem kellett, elindultunk a házához, ahol a hölgy éppen zárta volna magára az ajtót, majd miután megkérdeztem, hogy nála lehet e megtekinteni a kiállítást, felháborodva kezdte el hadarni, hogy ő ma már nem nyit ki, mert egész nap ott ült, nem evett, nem ivott, és mennie kell pelenkáznia néhány nénit. Mondtam neki, hogy nyugodtan egyen, igyon, megvárjuk, csak tíz percre hadd menjünk be az épületbe, erre minősíthetetlen hangon utasított el, ráadásul lehordott, hogy miért nem telefonáltam előbb? Miután közöltem vele, hogy nem éppen a Kácsaljáról jöttünk, csak azért, hogy lássuk a tárlatot, fogalmunk sem volt a bejelentkezésről, de ha éppen itt tartunk, az utca túlsó végéből nézte végig, ahogy próbálunk telefonon bejelentkezni, felháborodott rikácsolással csapta rám az ajtót.
Nem tudom, mennyivel előbb kell egy ilyen esetben jelentkezni, azt azonban tudom, hogy egy jó gazda nem enged el látogatót, pláne nem nemzeti ünnepen, amikor a csendes kis falu megpezsdül a hétköznapokhoz képest (köztudott, hogy a múzeumok minden nemzeti ünnepen nyitva tartanak, náluk hétfő az egyetemes zárva tartási nap). Persze előfordulhat, hogy az ember mégsem jár sikerrel, de nem mindegy, hogy milyen hangnemben utasítják el. Úgy nézem, az emlékház nem a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatósága alatt üzemel, talán valószínűbb, hogy a helyi Önkormányzat a fenntartója, mindenesetre gyanítom, Deres Károlyné kap valamennyi fizetést azért, hogy a látogatók rendelkezésére álljon. Ha a kultúra iránti szolgálatért nem is, legalább ezért illene megtanulnia viselkednie egy olyan embernek, akit valamilyen kulturális feladattal bíztak meg.

Talán érthető felháborodással álltunk odébb, azonban Gölle látványa magával ragadott minket. Szép, ápolt porták, gazdag múltat és tisztes jelent sejtetnek. A falu, melynek lakossága egykor a 2700 főt is meghaladta ma is nagynak tűnik a szomszédos településekhez képest, egy kényelmes sétával azonban így is bejárható, amit szép időben ajánlok minden arra látogatónak.

Fekete István okán pedig a temetőt is bejártuk. Valószínűleg amúgy sem hagytuk volna ki, hiszem, hogy a temető többet mesél egy település múltjáról és sokszor jelenéről is, mint a könyvek. Rendkívül gondozott, nagy parkos temetőt talál az idelátogató, amiben érdemes tenni egy sétát. Mint minden falunak, Göllének is megvannak a tipikus családnevei, itt is sorra találkozunk a Ballagó időből ismert családnevekkel: Puskák, Cserek és Bírók keresztjeivel.

Érdekesség még, hogy az 1900-ban született Fekete István Kaposvárra költözését követően még egy híresség látta meg a napvilágot az egykori kántortanítói házban, 1911-ben ugyanitt született Rácz Vali a 30-as, 40-es évek ünnepelt színésznője. Az ő tiszteletére ugyancsak emlékszobát rendeztek be a múzeumban, amit így szintén nem láthattunk. Rácz Vali egyébként 1956-ban elhagyta az országot, de földi maradványi 1997-ben szintén hazatértek. Emlékoldalán számos érdekesség olvasható róla. Rácz Vali lánya Halász Mónika, aki később Monica Porter néven lett ismert írónő megírta édesanyja történetét Deadly Carousel - A Singer's Story of the Second World War azaz Halálos körhinta – Egy énekesnő története a második világháború idején címmel, ami eddig nem jelent meg magyar fordításban.

Gölle híres lakosa volt továbbá Esküdt Lajos politikus, akinek anno országos politikai perétől volt hangos az egykori sajtó, tizenegyrendbeli megvesztegetéssel vádolták. Göllében tábla emlékezik meg róla.
A volt könyvtár falán található a szintén göllei születésű Dr. Hajdú Miklós hírlapíró-szerkesztő emléktáblája. Szintén ez az épület ad otthont Csonka Sándor festőművész állandó kiállításának.

Az iskolaépületen találjuk Hausz Mihály az egykori gazdaképző Iskola igazgatójának, valamint Kemény Pálnak, a Göllében elhunyt egykori gazdatisztnek emléktábláit is.
Ez évtől Göllén állandó Bélyeges téglakiállítás tekinthető meg a Dr. Stamler Lajos volt göllei lakos által adományozott ingatlanban.
A község külterületén, Gázlópusztán található a XIX. Század végén épült, felújításra szoruló Festetics kastély. Az épület magántulajdonban van, így nem látogatható.

Következzék a Fekete István újratemetése alkalmából készült kisfilm, a Nem tollal, szívvel kell írni, amit anno a Somogy Megyei Önkormányzat megbízásából készítettek el. A film készítői között megtalálható többek közt régi barátom, Szalai Róbert is.