Elnézést kérek mindenkitől, hogy hosszú hallgatás után csak most jelentkezek. Azok, akik régről ismernek, talán tudják az okát is: betörtek hozzánk.
November 16-án, hétfőn épp a munkahelyemen készültem a másnapi rendezvényünkre, amikor délután öt óra magasságában zaklatottan telefonált a feleségem, hogy az imént beszélt a szomszéddal, aki azzal hívta, hogy betörtek hozzájuk, és ahogy látja hozzánk is. Amint tudtam, buszra szálltam, majd metróra. Soha nem tűnt olyan hosszúnak a Határ út és az Árpád híd közötti távolság, mint aznap. Aztán a Lehel térnél újra megszólalt a telefonom, a feleségem sírva szólt bele, hogy hazaért, és mindenünket elvitték. Nem tudom leírni azt az indulatot, ami bennem kavargott, a metróállomástól hazáig rohanva tettem meg az utat. Addigra a rendőröknek már hírük-hamvuk nem volt. Azzal a képtelen kéréssel hagyták ott a feleségemet, hogy ne menjen be a lakásba, nehogy tönkretegye a nyomokat, amíg a helyszínelők ki nem érnek, viszont mondja meg, hogy pontosan mi hiányzik. A helyszínelők, pedig igen lassan érkeztek. Több órát álltunk kint a gangon a metsző hidegben, amíg megérkeztek, amin csak a szomszédok biztató szava és forró teája enyhített valamelyest. Először a szomszéd lakásban kezdtek, ahol kisebb volt a kár. Itt körülbelül egy órát időztek, majd következett a mi lakásunk. Senkinek nem kívánom, hogy úgy lépjen be a saját otthonába, ahogy akkor én mentem. Minden összetörve, összedobálva, a földre szórva. Már ami megmaradt. A párom apró filléres ékszerei összetaposva, saját fehérneműmön, iskolai bizonyítványaimon, diplomámon sáros lábnyomok, könyvekből lapok kitépve, és még az ágyunkat is kettétörték. Több órán át helyszíneltek, addig kétségbeesés, melankólia, düh és bosszúvágy kavargott bennem. Közben feljött egy szomszéd az alattunk lévő szintről, akitől megtudtuk, hogy hozzájuk pár nappal korábban törtek be. Náluk is törtek-zúztak, rongáltak, az összes nadrágját elvitték, úgy, hogy másnap alig tudott dolgozni menni. Ráadásul nekik alig egy éves kisbabájuk van, a felesége egész héten mindössze másfél órára ment el otthonról boltba és gyógyszertárba. Ennyi idő elég volt. A szembe szomszédaink, akikhez ugyancsak betörtek sem hagyták sokáig őrizetlenül a lakást. A férj buszsofőr, délutáni műszakba ment, délután fél háromkor indult el otthonról, a feleség tanítónő, ötre ért haza, ő értesített minket. Ráadásul a lépcsőházban rengeteg a kismama, mindenki ismer mindenkit, szóval, ha bárki otthon lett volna a lépcsőtől jobbra eső három lakásból, nem tudtak volna betörni. De nem volt otthon senki, és ezt hívatlan látogatóink pontosan tudták.
Tudni érdemes, hogy a ház előtt gyakorlatilag éjjel-nappal áll egy autó, amiben nem túl bizalomgerjesztő egyének ücsörögnek, olykor pedig nem túl diszkréten bömböltetik a zenét. Ha valakik, hát ők pontosan tudhatták, ki mikor van otthon. Amíg a helyszínelők dolgoztak, sorra értek haza a szomszédok a munkából, és már vagy hét-nyolc férfi gyürkőzött volna neki utánanézni az ominózus autónak (ami ebben a pillanatban éppen nem állt a ház előtt), amikor a rendőrök óva intettek mindenkit a forrófejűségtől. Éjfél volt, amikor távoztak. Az elkövetők a szembe szomszéd ajtaját tokostól törték be, nálunk a külső tömör faajtónak, és a belső normál ajtónak is elvágták, és szó szerint kitépték a zárát egy speciális zártörő szerszámmal. Tehát nem először tettek ilyent. A módszereik azonban amatőrök voltak, minden tele volt újlenyomattal és lábnyommal. Azonban a helyszínelők szerint csak két-három nyom volt „használható” a több tucatnyiból. Ez meglepett, a CSI sorozatok korában az ember evidenciának veszi, hogy egy apró hajszálból el lehet kapni egy harminc évvel korábban elkövetett gyilkosság tettesét. Úgy néz ki, Magyarországon csak tettenéréssel lehet elfogni a mezei betörőket is. Nem is kecsegtettek minket azzal a hiú ábránddal, hogy meglesznek. Ráadásul, ha el is kapják őket, nem valószínű, hogy börtönbe zárják őket. Ezek az elkövetők rendszerint kiskorúak. Persze a háttérben ott áll a mázsás börtönviselt nagytestvér is, hogy egy esetleges tettenérésnél segítsen. Amúgy szintén a nyomrögzítőktől tudjuk meg, hogy egy közönséges bűnöző fogva tartása nagyjából nettó tízezer forint, amit mi, adófizetők állunk. Egy nagypályás bűnözőé még több. Ez azért van, mert a fogvatartottnak joga van bőségesen és egészségesen étkezni, kábeltévét nézni, internetezni, gyúrni, folyóiratokhoz és könyvekhez jutni. Belegondolva abba, hogy a társadalom szélesebb rétegének nincsenek ilyen lehetőségei, és abba, hogy egy elitélt fogvatatási költségéből kb. két rendőrjárőr bére és felszerelése kikerülne, még inkább hangsúlyos a kérdés, hogy miért nem látni rendőröket sehol, csak futballmeccseken? A helyszínelők amúgy húztak némi figyelemreméltó párhuzamot a rabok rezsijének csökkentése és az olcsóbb autópályák építésének lehetősége között, amivel mélységesen egyetértek.
Nem irigylésre méltó szakma a nyomrögzítőké, mindenki első bánata, keserűsége, dühe az ő nyakukba szakad. Ráadásul nem hittem volna, hogy ilyen gyakorisággal. Nyilván nem gondoltam, hogy egy lakásbetörés a címlapokra kívánkozik, azonban az a szám meglepett, hogy egy mezei novemberi hétfői napon mi voltunk a hetedik esete csak a 13. kerületben, úgy, hogy még két címre ki kellett utánunk menniük. Azon is meglepődtem, hogy a pesti ismerőseim zömének, különösen azoknak, akik nem puccos környéken, hanem inkább munkás-kerületekben élnek, van közvetlen hasonló tapasztalata, vagy személyes, vagy a szűkebb környezetében történt hasonló esetekről. Általában nem is nekik kell elmagyarázni, miért fogékonyabb a társadalom jelentős része – különösen azok, akik dolgoznak, de nem felsővezetőként, így minden megkeresett forintjukért pontosan tudják mennyit kellett küzdeni – a közrend megerősítésére.
Két ajtó, és a lépcsőház volt biztonsági zárral kulcsra zárva. Ha tudom, hogy be fognak törni hozzám, akkor sem tehettem volna többet az értékeimért. Csak ha otthon maradok. Milyen világ az, ahol az ember egész nap otthon ül, vagy retteg a munkahelyén, hogy a tárgyai még az övék e?
Eltelt másfél hónap, az ügyünk állítólag a 8. kerületi kapitányságra (?) került át, fejlemény természetesen egyelőre semmi.
Arról még nem írtam, milyen volt felfedezni a hiányzó dolgokat: nincs fényképezőgépünk, eltűnt a költözésre félretett pénz, eltűnt a párom előző mobilja, amit csak azért nem adott el, mert azzal készítette nagymamájáról életében az utolsó fotót, amit nem volt szíve kitörölni. Nincs mp3 lejátszóm, nincs napszemüvegem, és így tovább. No és persze nincs laptopom. Most arról nem beszélek, mennyi hétvégén vállalt munka árán vettem, aki tudja egy új gép árát, és ismeri a közalkalmazotti béreket, az megérti ezt is. De az csak a vas. Viszont a feleségem grafikai munkái (ő egyébként gép nélkül dolgozni sem tud), az összes zenénk, filmünk, rengeteg fényképünk végleg elveszett. A nagyszüleim, a családom minden adata, amit évek során beszélgetésekből, régi családi levelekből szedtem össze morzsánként nincs többé. Nincsenek meg az írásaim. Az orgazda első dolga bizonyára egy formatálás volt. Öt csak a hardver érdekelte, az emlékek, a gondolatok nem. Körülbelül tucatnyi félkész, vagy inkább majdnem kész írásom meg sem születik már soha.
Ti tudjátok a legjobban, hogy nem vagyok egy termékeny blogger, nem írok naponta, de ez csak azért van így, mert szeretek alapos munkát végezni. Tucatnyi olyan írásom veszett kárba, ami már meg volt írva, csupán hiányzott egy fénykép egy síremlékről, amiért egyszer el akartam utazni, hogy elkészítsem azt, vagy hiányzott egy nehezen beszerezhető kötetből pár sor idézet, esetenként, pedig néhány szín, gondolat, ami nélkül úgy éreztem, nem az igazi a munka. Ráadásul elszántam magam, és hónapok alatt írtam egy kisregényt is. Tulajdonképpen az írás megvolt pár hét alatt, de hónapokig jártam különböző könyvtárakba, az ország különböző pontjain a történethez kapcsolódó helyszíneken, ástam bele magam egykori hírlapokba, gyűjtöttem anyagot, és rendszereztem azokat, hogy az utolsó részletig hiteles és korrekt legyen a történet. Már az utolsó pont is ki volt téve, de nálam az írás úgy működik, hogy ha elkészül, félreteszem, majd pár nap múlva hideg fejjel újra előveszem, és akkor igazítom teljesen fazonra. Már csak ez volt hátra. Ezt az utolsó fázist azonban más végezte el helyettem. Akkor az volt az első érzésem, hogy nem írok többet.
Külön szomorúság volt számomra az, hogy másnap a német nagykövet asszonyt fogadtam, aki elé azzal kellett állnom, hogy sajnálom, de a tervezett programot át kell alakítanunk, mert a számítógépemen volt annak a tanulmányi vetélkedőnek az anyaga, ami a nap egyik fő pontját képezte volna. Másnap a párommal, az ő gyermekkori barátnőjével, és annak amerikai vőlegényével elmentünk vacsorázni. Utóbbi ragaszkodott hozzá, hogy ő szeretné állni a számlát, ugyanis ő az egyetlen, akit nem raboltak ki a héten. Ő ugyanis most jött először hazánkba, és már az első este ellopták a menyasszonya tárcáját egy étteremben. Gondolhatjuk, milyen kép alakulhat ki rólunk a világban. Amúgy az amerikai srácnak külön hálás vagyok. Az ünnepeket otthon töltötte, azonban pár napja újra Magyarországra utazott. Nem üres kézzel, hanem egy laptoppal, amit nagyon jutányos áron bocsátott a rendelkezésemre. Igaz kissé kopottas, azonban egy gyengébb új gép is legalább háromszor ennyibe került volna, amit pillanatnyilag nem engedhetnék meg magamnak. Még küzdök egy kicsit az angol billentyűzettel, de írok. Írok, mert sokan közületek lelket öntöttetek belém, és hiányoltátok az új bejegyzéseket. Szóval írok újra. Egészen amíg, amíg van, aki elolvassa.