Korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy dokumentumfilmet fogok nézni a moziban. Aztán úgy alakult, hogy az elmúlt évben háromszor is megtettem ezt. Megtettem, mivel három olyan alkotást láttam, amit úgy éreztem, hogy azonnal látnom kell, és jelenlétemmel, forintjaimmal is kifejezésre kell juttatnom: fontos volt ezeket a filmeket elkészteni!

Az első a Puskás – Hungary volt, amelyet Puskás Öcsi emlékére késztettek el. Aki ismer, az tudja mit jelent számomra Puskás, aki nem, annak igyekszem pár szóval érzékeltetni, noha tudom, hogy a szavak képtelenek az érzést a maga egyszerűségében megfogalmazni. Mindent jelent ami játék, mindent ami a sport, mindent ami az emberség. Mindent, ami a sűrű és sötét huszadik század, ami belőlünk, magyarokból még sokáig, talán évszázadokig sem fog elmúlni teljesen, nekünk pedig akik a század szülöttei vagyunk ott feszül minden idegszálunkban, ha akarjuk, ha nem. Puskás az, aki ha máshova születik, talán szerencsésebben alakul a sorsa, de akkor már nem ő lenne A Puskás. A film Öcsi bácsit nem csak, mint labdarúgót, nem csak, mint edzőt mutatja be, hanem mint a kispesti kölyköt, a barátot, a férjet, az apát, az embert, aki képes legyőzni saját szenvedélyeit, a saját múltját, azt a sorsot, ami talán bárki mást a feledés homályába taszított volna. Puskás nem csak hatalmas játékos volt, de hatalmas ember is, a szó legnemesebb értelmében.
Puskás nagy tragédiája Bern és a betegsége mellett az volt, hogy a politika, érezvén, hogy mekkora csillagot vesztett el, 1956 után igyekezte besározni a közvélemény előtt minden lehetséges eszközzel. Sokakban éppen ezért, különösen az idősebb generáció tagjai közül él az a hazug kép, amit a Kádár rezsim próbált mindenáron elhitetni, miszerint Puskás eladta a VB döntőt, elárulta a hazáját és az Aranycsapatot, pénzre váltotta milliók imádatát. Azoknak, akiknek ilyen kétségeik vannak, szintén ajánlom a filmet. Magyarul, spanyolul, görögül, angolul, németül és számtalan nyelven cáfol erre rá rengeteg ember, aki személyesen ismerte a legendát, a legnagyobb futball-géniuszoktól a hétköznapi emberekig.
Számomra a film legmegindítóbb pillanata mégis az, amikor Puskás hazatér, és a híres Magyarország – Magyarország gálamérkőzésen ismét szembenéz a magyar szurkolókkal. A világ legnagyobb játékosa itt már idős, hatalmas pocakján feszül a szerelés, tudja, hogy milyen hazugságokat terjesztettek róla, de legyőzi a félelmeit, és még egyszer ott akar lenni azon a pályán, ami az óta az ő nevét viseli. A világ legnagyobb futballistája ott áll a pályán, nézi a piros-fehér-zöld zászlóerdőt, és a könnyeivel küszködik.
Azóta egy-egy televíziós csatorna is műsorra tűzte a filmet, amely az elmúlt napokban díjat nyert a Magyar Filmszemlén. Nem érdemtelenül. Aki teheti, nézze meg az alkotást, és ha csak egyszer is az életben, vegye a fáradságot, és látogasson el a Szent István Bazilikába, és rója le a kegyeletét annak az embernek a földi maradványai előtt, aki a fél világnak mutatta meg a térképen Magyarországot! Puskás Ferenc neve ugyanis a legismertebb magyar szó a világon.

A legbátrabb város című film egy csaknem elfelejtett történetet mutat be. Az első világháborús összeomlást követően Balassagyarmat is éli nehéz hétköznapjait, míg egy éjjelen a Csehszlovák hadak semmibe véve az Antant által megállapított demarkációs vonalat megszállás alá veszik a várost, mint oly sok másikat a Felvidéken. Átveszik a város közigazgatását, még a táblákat is kicserélik szlovák nyelvűre, nap mint nap éreztetik a helyiekkel, hogy megváltozott a világ, és ők innentől csak másodrendű állampolgárok a saját szülőföldjükön. A történet azon a vidéken akkoriban szokványosnak nevezhető, azonban egy dolog máshogy történik, mint máshol, a helyi lakosság a vasutasok vezetésével a magyar politikai és katonai vezetés határozott tiltása ellenére fegyveresen száll szembe a megszállókkal, kiveri őket a városból, ezzel megment egy darab földet, a saját szülőföldjét saját maga és Magyarország számára.
A film alkotói ügyeltek arra, hogy ne eshessenek az egyoldalúság vádja alá, olyan szaktekintélyek szólalnak meg a filmben, mint Romsics Ignác, de számos kérdésben a másik oldal történészei, csehek és franciák mutatják be az akkori eseményeket. Számos fontos adalékot kapunk a kor és a helyzet megismeréséhez.
Külön nem emelnék ki egy momentumot sem a filmből, ami elmond egy történetet, és nem akar konklúziót vonni, hanem ezt ránk, a nézőkre bízza. Mi pedig elgondolkodunk rajta, hogy mi lett volna, ha más városok is megteszik ezt a lépést, és mi lett volna, ha van mögötte politikai támogatottság? Persze a múltról beszélve a mi lett volna ha felesleges kérdésnek tűnik, azonban talán mégsem az. Trianon Magyarország történelmének egyik legkibeszéletlenebb, mégis mindenki életére a mai napig hatással lévő eseménye volt, amit az emberek hajlamosak innen vagy onnan egyszerű sémák mögül nézni. Azonban ha már az elmúlt kilencven évben, különösen az utolsó hatvanban a szőnyeg alá is söpörtük a problémát, az a mai napig probléma maradt, amit előbb vagy utóbb de rendeznünk kell magunkban, az őseink miatt, magunk miatt, a határokon kívül kerülők miatt, a szomszédainkkal való együttélés miatt és a lelkiismeretünk miatt is. Ahhoz pedig, hogy helyre tudjunk tenni dolgokat elsősorban ismernünk kell őket a maguk valójában.
Ha Balassagyarmaton járunk, jusson eszünkbe a történetük, hogy amikor már úgy látszik, hogy minden elveszett akkor is van remény! A város hivatalosan jogosult a Civitas Fortissima, azaz a Legbátrabb Város cím viselésére.

A harmadik filmnek szomorú aktualitása van. Ma egy éve gyilkolták meg Veszprémben Marian Cozmát, az MKB Veszprém és a román válogatott világklasszis játékosát. A szíven szúrt ország című filmről már korábban értekeztem ezen az oldalon, csak magamat tudnám ismételni. Egy dolgot viszont nem tudtunk akkor még, azt, hogy egy évet kell várni, hogy valami fejlemény legyen az ügyben. Pedig ez történt, egy teljesen nyilvánvaló esetnél, ahol videofelvételek vannak, számos szemtanú van, óriási nemzetközi visszhangot vált ki az eset, talán joggal reménykedhettünk volna gyorsabb nyomozásban, és biztosabb eredményekben. Ahogy mondani szokás, minden csoda három napig tart, de többször elővettem a filmet és újra megnéztem, mert nem akartam, hogy ez a csoda is csak három napig tartson. Utoljára tegnap este néztem meg, és ugyanúgy felzaklatott, mint a moziban. A válaszokat, pedig azóta sem kaptuk meg. Miért csak pár ember ül, amikor több tucatnyi elkövető volt? Miért hagyjuk, hogy egy ilyen teljesen nyilvánvaló esetet megpróbáljanak elkenni? Mi történik, ha nem világsztárokat támadnak meg, csak hétköznapi becsületes embereket? Akkor talán még ekkora visszhangja sincs, csak eltussolják, mint kocsmai verekedést? Biztonságban érezhetjük e magunkat Magyarországon? Nyugodtan alhatunk, hogy valaki megvédi a szeretteinket?

Egy valamiben biztos vagyok, tavaly nem csak egy sportoló vesztette életét, valóban egy országot szúrtak szíven. Azóta nem vagyok benne biztos, hogy nem törhet be hozzám, nem rabolhat ki engem, vagy nem veheti el az életemet bárki is büntetlenül. Ez volt talán az utolsó csepp a pohárban, amikor ez a sokat szenvedett társadalom az utolsó reményét is elvesztette, hogy az a világ amiben él, megvédi őt.
Az alkotás egyik nagy erénye, hogy megszólaltatja a másik felet, az elkövetők védőit, a cigányság képviselőit. Fontos, hogy lássuk milyen érvek alapján lesznek végül az elkövetőkből áldozatok, farkasokból bárányok.
Az egész film megrendítő. Nem hatásvadász, nincsen benn kép a halottról, nem látjuk a vértócsát, a túlélők is már egészségesen nyilatkoznak, és talán pont ettől ilyen drámai. A mai világban, amikor események hírértékét liternyi vérben mérik a lapok, szavakkal, tekintetetekkel, lenyelt vagy épp elsírt könnyekkel is meglehet mutatni a gyászt, azt, hogy milyen egyszerű elvenni egy életet, és szembesülni azzal, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a világ gonoszságának.
Az a kép, amikor világsztár játékosok zokognak, amikor az óriásokból emberek lesznek talán a leginkább megrendítő.

Cozma édesapja szavaival zárul a film, aki arról beszél, hogy ha a tettesek ismerték volna a fiát, soha nem ölték volna meg. Sajnos nem biztos, hogy igaza van. Különböző hírek szerint a tettesek a megbánás jelét sem mutatták, sőt büszkék rá, hogy híresek lettek. Mindenesetre a Petre Cozma szerette volna, ha az összes magyarországi és romániai börtönben levetítik a raboknak a filmet, hogy lássák a bűnözők, hogy mekkora károkat okoznak. Ebből semmi sem lett. Ez is elgondolkodtató.

A három filmen nem volt a mozikban összesen úgy ötven ember, hogy magamat háromszor kell számolnom. Fiatalok közülük nagyon kevesen, mind húsz és harminc év közöttiek. A három filmen senkit nem láttam a harminc és hatvanöt év közötti korosztályból. A nézők kétharmada az idősebb generációból került ki. Azt hiszem, ez is elgondolkodtató adat.

A magam részéről mind a három filmet minden iskolában kötelezően levetíteném. Akár évente. Azért, hogy az emberek lássák, a világ, amelyben élünk nem független tőlünk. Bármennyire is kényelmes mást gondolni, a részesei vagyunk, akikkel bármi megtörténhet, és akik tehetnek azért, hogy mi történik meg, és mi nem. Sok ilyen film kellene, hogy az emberek újra elkezdjenek gondolkodni. Mert addig, amíg ezt nem tesszük meg ki vagyunk szolgáltatva mindennek és mindenkinek!