Kedvenc kaposvári szórakozóhelyemen a múlt hétvégén egy csomag várt a nevemre megcímezve, amelyben egy könyvet találtam. Ez a második ilyen eset volt, és megkövetem a feladót, hogy erről az utóbbi kötetről értekezzek előbb, ígérem, a másikra is sort fogok keríteni. Korábban nem ismertem a névtelen ajándékozót, így igyekeztem kideríteni, hogy ki lehet az illető, amit siker is koronázott, és nagyon megtisztelő számomra, hogy valaki személyes ismeretség nélkül is megajándékoz egy-egy értékes könyvvel pusztán azért, mert úgy gondolja, hogy érdekelne engem, és a blog olvasóit. Így úgy gondolom, kötelességem is értekezni az ajándékról, ebben az esetben, pedig kifejezetten kellemes ez a kötelesség. Ugyanis a csomagot kibontva Pálffy István legújabb, Egy kis hazai – Kaposvár és a régió című könyvét vehettem a kezembe.
Legutóbb ez év januárjában találkoztam
Pálffy Istvánnal, amikor az egyik kerületi Szabó Ervin Könyvtárban mutatta be
Csehország – konyha kultúra, kalauz című könyvét, melyből vásároltam is egy kötetet a helyszínen. Akkor elmondta, hogy a fenti művet magában foglaló, a mai napig négy részes, gazdagon illusztrált „gasztró-útikönyv” sorozat eddigi állomásai (Horváthország, Erdély, Szlovákia és Csehország) után belföldi tájakra pakolja fel a vándortarisznyáját. Hisz ahogy mondta, jelenlegi határainkon belül is találhatóak csodálatos helyek, szokások, történetek. Az azonban meglepetés volt számomra, hogy pont Kaposváron kezdte a munkát. Meglepetés abból a szempontból, hogy bár 2008-ban a város kiérdemelte az
év települése címet, egyelőre még nem tartozik a klasszikus turista-célpontok közé. Bár sokan, akik ilyen-olyan okból jártak Kaposváron dicsérik szépségét, rendezettségét, tisztaságát, főképp csak „mellékesen” jönnek a városba, valami hétköznapi ügy apropóján, így az ország lakosságának jelentős része csak akkor jut el Kaposvárra, amikor valami elintéznivalója van a városban. Persze mi, a helyiek és a magamfajta kényszerűségből elszármazottak tudjuk, itt vannak ám csak
igazán helyek, szokások és történetek. Pálffy István ezt egy jó híradós orrával kiszagolta, és elkezdte a mi szemünkkel, a részletein keresztül nézni a várost.
Maga a könyv nagyon szépen szerkesztett, színes, Pálffy egyéb könyveihez hasonlóan a szerző saját fotóival gazdagon illusztrált. Külső megjelenése, mérete, minősége és áttekinthetősége után az olvasó arra számít, hogy itt egy jobbféle útikönyvet tart a kezében. Pedig nem azt tart. Mert jóféle a könyv, szó se róla, csak éppen nem útikönyv. Vagy talán mégiscsak útikönyv, csak olyan másféle. Úgy másféle, mint ahogy Kaposvár és környéke másféle ebben az országban. Mert azért útikönyvnek is használható a kötet, vannak benne adatok, térkép, túratervek, vendéglátóhely ajánlók, de a szerző is fontosnak tartja leírni, hogy itt nem ez a lényeg. Vagyis nem csak ez. Ő sem pusztán az épületeket, élő és holt embereket akarja bemutatni, hanem azt a levegőt, azt a láthatatlan, és mégis érezhető finom pókhálót, ami összeköti a követ az emberrel, az élőket az elmúltakkal, a rögöt a szellemmel, a múltat a jelennel és jövővel. És mindezt egymással, mindent mindennel. Ugyanis ez a környék így működik. Hiszem, hogy nem csak amióta az eszemet tudom, hanem régről, ősidőktől fogva. Amíg pedig zakatol alattam a vonat Budapestre, és egy szuszra „bevágom” a könyvet érzem, hogy Pálffy István is egyre inkább úgy barangol ezen a képzeletbeli pókhálón, hogy érzékeli minden rezdülésünket. Érzi, hogy ennek a hálónak az érintésével egyszerre mozdul Berzsenyi Dániel hatalmas lelke, Rigó Jancsi hegedűje, Rippl-Rónai csacsifogata, Fekete István jószágai, a Rossebes vitézek, nagyapáink az iskolapadban, a hajnalban munkába siető emberek, a Rákóczi FC gólszerzője, a madárcsiripelés, a naplemente a Nyugati-temetőben, a város hegyei, és Te is kedves barátom, aki megtisztelsz azzal, hogy soraimat olvasod. Egyre inkább azt érzi az ember, hogy magunkfajta ember írja a sorokat, aki ugyan nem lát, nem tud, így nem is mutathat be mindent, amit érdemes lehet, de felveszi a fonalat, elindul valami mentén, és igyekszik azt becsülettel végigjárni. Közben fűszerez, és gasztronómiában jártas magyar ember lévén nem bánik fukarul a fűszerekkel, melyek történetek régi szerelmekről, bánatokról, sikerekről, felemelkedésekről és bukásokról, örömökről és bánatokról. Humorával, pedig sóz és paprikáz, ugyanis nem sajnálja a szarkasztikus és ironikus megjegyzéseket a világ dolgaival kapcsolatban, így számos napi aktualitás mellett többek közt a sün is előmászik a somogyi erdőségekből, úgy a maga valójában, mint rendvédelmi-technikai mivoltában is.
Az író konklúziót is von, mégpedig azt, amit mi magunk is hiszünk, és amiért büszkék vagyunk kaposvári mivoltunkra. Mi pedig azt valljuk, hogy siker vagy kudarc nem elsősorban pártok csatáiban, gazdasági mutatókban és plázákban hagyott forintokban mérendő, hanem az egymásra figyelésben, a múlt tiszteletében, a jelenben alkotva a jövő iránti elkötelezettségben, környezetünk, természetünk, emberi kapcsolataink megóvásában, gondozásában és gyarapításában keresendő.
A szerző szavai összecsengenek ezzel, így nyilatkozik a könyv bemutatóján:
Itt láttam meg azt a dinamizmust, ami előrevisz, a nyitottságot a világra, egyben a hagyományok gondos megőrzését. A helyiek így élnek, ezt érvényesítik a mindennapokban, kíváncsiak, de egyben befogadóak. Ez dönti el, hogy mennyire lehet sikeres egy település a turisztikában. Az emberi kapcsolatok minősége viszi előre a dolgokat. Ez a könyv, mely nem klasszikus útikönyv, ennek szellemében készült.
Ehhez csak csatlakozni tudnék. Úgy érdemes forgatni ezt a könyvet, mintha egy barát írna élménybeszámolót egy másik barátjának. Hiszem, hogy azok is kedvet kapnak a kötetet olvasva a város meglátogatásához, akik korábban soha nem jártak nálunk, azok pedig, akik itt élnek újra kedvet kapnak felfedezni szűkebb környezetüket.
A magamfajta helytörténetbe belekotnyeleskedő kontárnak, pedig mindig érdekes színt visz a Kaposvárról szóló írásokba az, hogy milyennek lát minket egy idegen. Bizonyára a szerző sem sértődne meg, ha úgy jellemezném a könyvet, hogy szép munka egy idegentől. De azt érzem, hogy a mi láthatatlan pókhálónk annyiban is hasonlít a valódira, hogy aki egyszer beleragadt, az soha sem tud belőle teljesen szabadulni. Így pedig idegenről már nem beszélhetünk. Ezért maradjunk csak annyiban: Szép munka!