A következő írásom ajánlom szeretettel a barátaimnak:

Nem volt túlságosan hideg tél, mégis valami nyirkos, hűvös fuvallat borzongatta a külváros folyópartját. A parkos út mentén a sötét ivóban támasztották a pultot a fiatalok. A máskor roskadásig telt hodály homályba burkolózva, üresen állt, csak a sarokban a pultnál derengett némi világosság ahol mindössze három vendég és a csapos könyököltek unottan poharaik fölött, a szokásos problémákon merengve. Úgy tűnt, a városra fekete paplanként boruló éji felleg nem vonzotta utcára a máskor oly harsány diáksereget sem, és a szokásos vendégek is inkább még a karácsonyi hangulat hatása alatt ültek meleg otthonaikban, vagy lélekben már a szilveszteri mulatozásra gyűjtötték az erőt. A pultot támasztó néhány vendég sem az ital hívószavára gyűlt össze, mindössze mindannyian vártak valamit. Egyik sem tudta volna megfogalmazni, hogy mit, csak azt, hogy valaminek történnie kell. Valaminek, akárminek, bárminek, de történnie kell, történnie muszáj! Számtalanszor hányták-vetették már meg egymás közt a maguk, a kis közösség, a város, az ország és a világ ügyes-bajos gondjait. Legtöbbször, mint most is arra a keserű végkövetkeztetésre jutottak, hogy hiába látja bár mindenki a felmerülő problémákat, és hiába talál rá a józan paraszti ész szerint elfogadható megoldást is, a világ közönye ellen mit sem ér az ötlet és a szándék. Úgy érezték magukat, mint négy apró hangya, akik bár tudják, hogy az egész boly összefogva egy hegyet is odébb tudna vinni, azt látják, hogy a közösség lustaságból vagy ostobaságból még a saját fészkét sem képes rendben tartani, ami így egyre romlik, és idővel a kis repedésekből hatalmas kráterek szakadnak, melyek ezáltal könnyen helyrehozható apróságokból válnak gigászi áldozatokat követelő feladatokká. Ráadásul nem elég, hogy négyen a saját morzsáikat is alig bírják el, azt tapasztalják, hogy ha a többi hangya meglátja, hogy a boly csinosításán szorgoskodnak, nem hogy nem segítenek nekik, hanem akadályozzák is őket, sőt egyesek odáig vetemednek, hogy egyenesen őket teszik felelőssé az életterük romlásáért és ezt igyekeznek tényként elhitetni a többi közömbös, kényelmes egyeddel is.
Úgy érezték magukat, mint akik el vannak átkozva.
Csendes volt hát a szó és keserű a pohár, míg a legidősebb közülük meg nem szólalt:
- Jártam egy helyen, messze innen, hegyeken, síkokon, folyókon túl. Nincs közel, és nem egyszerű megközelíteni. Ha elindulunk, és éjjel nappal utazunk, eljuthatunk oda, göröngyös utakon, ellenséges tekintetek közt. A világ talán legeldugottabb pontja az és nem is mindenki látja meg még akkor sem, ha odaér. Nektek viszont tetszene, mert ott lakik kőben, fában, vízben, virágban, levegőben és a csillagos égben az, amit keresünk!
Szó szót követett és tett tettet. Balázs a legfiatalabb, a szürke nagyvárosban intézte az utazás részleteit, míg a többiek a kisvárosban készültek a kirándulásra.
Aztán csak néhány nappal később, ugyanolyan fekete éjszakában jöttek össze az ivóban. Ezúttal azonban vadul ropta a táncot a fiatalság, folyt az ital, hangos volt mulatság. Csak a négy vándor volt csendesebb, és amikor a közeli templom tornyában a harang elütötte az éjfelet, a mulató sereg öleléseitől és jókívánságaitól övezve nekivágtak az útnak. Így indultak el a zsivajból bele a csendbe. Mentek az éjszakában, mentek idegen országban, hidegben, szélben. Ágak roppantak, kövek koppantak a járművön, és ők csak mentek az egybefüggő feketeségben. Az óra szerint már régen világos kellett volna, hogy legyen, de a nap nem akart felkelni. Az utasok alig pisszentek, tudták, hogy rossz emberek és rossz szellemek ellopták alóluk az utat, ellopták felőlük az eget, és úgy néz ki, még a napot is ellopták. Aztán valamikor hosszú-hosszú idő múlva a fekete kezdett szürkébe hajlani, melyből néha előcsillant valami idegen fény. Végül elértek egy hídhoz, ahol mintegy varázsütésre felragyogott a déli nap.
- Elérkeztünk az elátkozott ország szívéhez – mondta a legidősebb. Azonban itt fog a legkevésbé az átok. A gonosz szellem őrzi ezt is, viszont nincs elég ereje ahhoz, hogy teljesen legyőzze az itt rejtőző jót. Ezért minden erejével, sűrű ködjével, úttalan útjaival igyekszik elrejteni ezt a vidéket a kíváncsi szemek elől és igyekszik elhitetni a világgal, hogy nem létezik és soha nem is létezett. De mi csak ne féljünk!
Aztán a vándorok megpihentek az erdőben elbújó kicsiny falu barátságos házában. Leültek az elátkozott ország lakóinak asztalához, ettek az ételükből, ittak az italukból, megnézték a falvaikat, városaikat, erdeiket, jószágaikat és gyermekeiket. Együtt örültek a boldogságuknak, együtt keseregtek a bánatukon. Mert csodálatos módon ebben az elátkozott országban ugyanazt a nyelvet beszélték az emberek, mint a vándorok országában. Ámult ezen Balázs, aki fiatal kora ellenére szorgalmasan járta az iskolákat, és már mindenféle bizonyítványa megvolt arra, hogy magas hivatásokat tölthessen be tanulmányai szerint magas hivatalokban, mégsem hallott korábban ilyen csodáról. Ráadásul Balázs szerette is a hazáját, ismerte is történetét, szeretett mindent megtudni róla, azt is, amit nem tanítanak az iskolákban. De soha nem mondták neki, sem otthon, sem az iskolában, ahol pedig ugyancsak okos és szerető emberek vették körül, hogy létezik egy ilyen ország is. Balázs országa ugyanis kicsiny ország volt, a nyelv, amit beszéltek kicsiny nyelv. Minden szomszédjuknak értették nyelvét más országok lakói is, Balázs nyelvét azonban olyannyira nem ismerték szerte a nagyvilágban, hogy még a tulajdon nevét sem bírták helyesen kiejteni azok, akiknek nem az ő nemzetéhez tartozó anya adott életet. Voltak persze páran, akik beszéltek errefelé is egy elátkozott földről, amin sötét varázslat ül, de amikor ők regélték régi meséiket, a szülők, tanítók, mindenféle vezetők befogták a gyermekek füleit, úgy, ahogy már az övéikét is befogták az ő szüleik. Azt tartották ugyanis, hogy bolondok lidércnyomása ez, akiken bűbáj ül, elvarázsolták őket, és ez a varázslat megmérgezi az emberek életét. Volt időszak, amikor fennhangon mondhatták bűvös szavaikat, de ez elátkozottá tett mindenkit, aki hallotta az ilyen beszédet. Így az emberek többsége vagy mérgesen ripakodott azokra, akik az elátkozott földről beszéltek vagy elfordították a fejüket, azzal, hogy nem érnek rá régi mesékkel foglalkozni, amikor az élet tele van mindenféle problémákkal.
Balázs viszont már világosan látta, tapintotta és érezte, hogy ez a mesebeli ország a mesebeli lakóival nagyon is valóságos.
Így teltek múltak a napok, míg egyszer lehetőségük nyílt arra, hogy feljussanak a Hegyre. Ez ebben az évszakban szinte megközelíthetetlen volt, de mintha egy jótékony erő hirtelen jó időt küldött volna a tájra, csak azért, hogy a vándorok felmászhassanak a csúcsra.
A Hegy pedig magas volt. Magas és nehezen járható. Ős öreg fenyők, és ősi kövek mentén kapaszkodtak fel a tetőre. Többször úgy érezték, nem lehet feljutni rá, nincs tovább. Teljesen kiürült a tudatuk, a Hegy nem adta könnyen magát. Megkövetelte, hogy csak és kizárólag rá gondoljanak a vándorok. Abban a pillanatban pedig, amikor pedig úgy érezték, nem bírják tovább, hirtelen kitisztult az ég, elfogyott a kaptatató és a felhők felett a lábuk előtt elterült egy óriási, fenyőktől övezett tisztás. A csodálatos táj furcsa fényben pompázott a hideg naplementében, a sötétzöld fenyőkaréj pedig mintha átölelte volna őket. Középen ott állt a halom a kereszttel, amiről Balázs mindig is tudott, de most úgy érezte, meg is értette a jelentését. A vándorok szétszéledtek a hatalmas tisztáson, ki-ki a saját gondolataiba merülve nézte a tájat. Úgy hallották, minden évben van egy nap, mikor a Hegy hívására az elátkozott ország lakói összesereglenek a halom körül, hogy évszázadok óta fogadalmat tegyenek arra, hogy bármilyen gonosz átok sújtja is őket, őrizzék meg magukban a jót. Sokak szerint ezért gyengébb itt a rontás, mint máshol.
-    Isten hozott testvér! – szólalt meg egyszer csak egy hang.
-    Te ki vagy? – kérdezte Balázs, aki látta, hogy a többi vándor messze tőle sétál, viszont senki mást nem látott.
-    Mi a fenyőfák vagyunk. – felelte a hang. Örülünk, hogy eljöttél hozzánk!
Balázs körbenézett, és a több kilométeres fenyves erdő mintha enyhén meghajtotta volna magát előtte.
-    Hogy lehet, hogy tudtok beszélni? –kérdezte.
-    Tudunk mi sokkal többet is. – felelték a fák. Évezredek óta itt állunk, mindent láttunk, mindent átéltünk. Mindaz a tudás és bölcsesség, amit a minket szerető ember felhalmozott, belénk költözött, mikor az ember elmúlt. Mert az ember élete mulandó, de a fenyőké örök. Minket csak erőszakkal tud az ember elpusztítani, ahogy szeretettel tud megőrizni.
-    Hogy lehet akkor, hogy nem beszélnek az emberek a szavaitokról? – álmélkodott az ifjú.
-    Beszélnek ők – mondták a fenyők – de inkább a tetteikkel, mind a szavaikkal. És nem is mindenki hallja a hangunkat, csak az, akit megszólítunk.
-    Miért pont hozzám szóltok? – kérdezte Balázs. – Biztos sok más ember van, aki érdemesebb arra, hogy hallja a hangotok!
-    Azért esett rád a választásunk, mert nyitott szívvel jöttél a Hegyre. Nem ismertél minket, de kinyitottad a szíved, hogy halld a hangunkat. Ismerünk jól, sok mindent nem tudsz még, de a szíved tiszta. Bízunk benne, hogy nem csak meghallod, de meg is érted a kérésünket!
-    Kéréseteket? – ámult el Balázs. – Mit kérhetnétek ti, mindent látott, mindent tudó fenyőfák egyszerű halandótól, aki még a magaméi közt is elenyésző porszem vagyok?
-    Igen kérni szeretnénk, és adni is. Fegyvert és segítséget. A mi tudásunk örök és hatalmas, de az ember nélkül mit sem ér. Ez a világ az emberek világa, ahol az embereknek kell boldogulniuk. Tudod, hogy átok ül ezen a vidéken. Itt a mi erőnkön csak kicsinykét fog ez az átok, viszont minél messzebb megyünk, annál erősebben hat. Nem is áll meg az elátkozott ország szélénél, a te hazádban is dolgozik. Úgy fejti ki hatását, hogy ködöt von körénk, elhiteti veletek, akik a mi testvéreink vagytok, hogy nem is létezünk. Hisz annak, aki a gonosz átkot küldte az országunkra, semmije nincs a varázslatán kívül. Ő örök életet szeretne a mi rovásunkra és erre egy esélye van csak, az idő múlása. Azonban ha minden testvérünkhöz eljutna a hangunk, nyomban megtörne a sötét varázslat. Hisz nem oly régi ez a rontás. Hosszú idő egy embernek, de csak röpke pillanat a fenyők időszámítása szerint. A gonosznak nincs hatalma a szeretet felett és a szeretet határtalan. Viszont a gonosznak katonái is vannak, gonosz emberek, akik a köd homályában döntenek itt minket, fenyőket. Tudják, ha elfogyunk, övék az örök sötétség. Akkor nem marad más csak az átok, és ők győztek. Ezért kérünk téged, hogy menj haza a sajátjaid közé. Ha kivágnak egy fenyőt, ültess helyette egy másikat, és ha megpróbálnak kivágni egy fenyőnyit a közös tudásunkból, ültesd azt el egy másik emberben. Nehéz munka lesz, hisz rombolni mindig könnyebb, mint építeni, és a gonoszt segíti a mágia is, nekünk pedig csak a tartásunk van. De ez az erősebb fegyver!  Ezt használd, amíg élsz! Légy egyenes, mint mi vagyunk! Álld a vihart, ahogy mi álljuk! Vesd a hátad a társadéhoz, ahogy mi tesszük! Engedd magadhoz közel az idegenből jött barátot, mint ahogy mi tápláljuk, óvjuk vadainkat, madarainkat, de úgy fogd el a napot a gonosz elől, mint mi a gyom elől! Legyen tiszta a lábad nyoma, és ha így cselekszel, csekély életed végeztével örök otthonra találhatsz közöttünk! Ültess, gyarapíts, és szeress! Bízz az ősi erényben! Ha így teszel, egyszer eljön a nap, hogy nem vesz körbe köd minket, elmúlik az átok, és a testvéreink gondoznak minket! Ezt pedig te látni fogod! Most pedig indulj, és fontold meg a szavunkat! Isten kísérje utadat, és ha úgy érzed is, nem győzhetsz a sötét erők ellen, jusson eszedbe, hogy míg az ő fegyvere csak a bűbáj és a megtévesztés, a mi igazságunk, bölcsességünk és szeretetünk örök! Harcolj és győzz! Ég áldjon testvérünk!
Balázs, mint a villámsújtott tért vissza a többi vándorhoz. Azok nem szóltak semmit, ránéztek, és mintha tudták volna mi történt, csendben elindultak lefelé a Hegyről. Egyszer csak Balázs megszólalt:
-    Győzni fogunk! Győzni fogunk, mert győznünk kell!
A többiek nem kérdezték, mikor, hol és ki ellen fogunk győzni, hanem csendben, de magabiztos határozottsággal ezt felelték:
- Igen, győzni fogunk!

Eltelt néhány év. Balázsnak nem volt olyan napja, hogy ne jutottak volna eszébe a fenyőfák tanácsai. Otthon őrá is rásütötték, hogy bolond, hogy babonás. De nem foglalkozott vele. Ha olyan dolgot hallott, ami szerinte érték, igyekezett a magot elültetni, viszont ha ordas eszmék baltáját látta suhogni az igazság erdeje közelében, megvetette a lábát. Meg kellett látnia, hogy nem csak egy átok sújtja hazáját, hogy a világ nagy boszorkánykonyhájából újabb és újabb gonoszság önti el az életet, de látta azt is, hogy ezeken a ködfoltokon átüt néha a fény és ez újra erőt adott neki. Amikor pedig végleg úgy érezte, hogy elnyeli a sötétség maga mellé vett néhány régi és új becsületes vándort és elindult a Hegy irányába. Mindig sötétben lépett az elátkozott országba, de soha többet nem félt tőle. Tudta, hogy itthon van, a fenyők közt és ez hatalmas erőt adott neki.
Nem is olyan régen, pedig egy ragyogó nyári napon újra ellátogatott a Hegyre. A vándorok most is szétszéledtek a tisztáson, mint ahogy azt az első alkalomkor tették. Balázs köszönt a fenyőknek, akik nem szóltak, csak biccentettek egyet. Ez többet jelentett számára minden szónál. Azt üzente: jó úton jársz ember! Majd amikor lefelé botorkáltak, egyik társuk, aki először tartott velük az elátkozott országba hosszas hallgatás után hirtelen megszólalt:
-    Győzni fogunk! Hiszem, hogy győzünk!
Balázs, és a többi régi vándor megállt egy pillanatra, sokatmondóan, mint aki mindent tud összenézett, és csak ennyit mondott a társuk szemébe nézve:
- Igen, győzni fogunk!