Csak előre Rosseb!

Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.

Piros a vér, az eskü fehér,
De a gyom bizony zölden virít.
Sekély sírodat őrzik nehogy
ledöntsd a pokolnak kapuit!

Ha elérhetetlen, szent a cél,
az elbukás is ünnepély,
néhány nap és kiderül,
hogy az ember mennyit ér!

Tiszta voltál, büszke vad!
Nem adtad egy könnyen magad!
Rólad beszélni sem szabad!
Ezerkilencszázötvenhat

Októbernak, októbernak elsején,
Nem süt a nap Csíkkarczfalfa mezején.
Elbúcsúzom a madártól s az ágtól,
Azután a csíkkaczfalvi lányoktól…

Kedves barátaimmal, amikor csak időnk pénztárcánk engedi, szívesen hódolunk a paintballnak, azaz a festéklövészetnek. Ilyenkor már reggel összejön a csapat, előjönnek a régebbi játékok nagy történetei, mindenkiben felpezsdül a harci kedv. Aztán autókba szállunk, bemegyünk a Zselicbe, birtokba vesszük a pályát, ahol a szigorú szabályok ismertetése közepette – amit persze mindannyian álmunkból felébresztve is tudunk – viccelődünk az öltözködés közben, elosztjuk a csapatokat, ha vannak újoncok  „belőjük” őket, bejárjuk a pályát majd felsorakozunk annak a két szélénél. Aztán ahogy eldördül az első lövés kikapcsoljuk a külvilágot, és valami ösztönös ősi nyugalommal koncentrálunk a célra: "életben maradni", és megszerezni a zászlót! Utána persze a buli megy tovább, jó időben bogrács is van, védőital is van, a győzők piszkálják a legyőzötteket, akik persze nem hagyják magukat. A találatok nyoma fáj ugyan (néhány csak otthon a fürdőkádban kerül elő), de ahogy leadjuk a fegyvert, mindenki csak egyre tud gondolni: mikor jövünk legközelebb?
Mi ez hát: Játék? Csapatépítés? Sport? Művészet?

Ha mélyen magamba nézek szeretetem határtalan határát egyetlen szó fejezi ki, egyetlen régi-régi szó, amiben élők és holtak benne voltak, ez az érthetetlen, de nekem mindent jelentő szó mondta ki, hogy Gölle.

A következő írásom ajánlom szeretettel a barátaimnak:

E nyáron kinn dolgoztam a Sziget Fesztiválon, ahol igyekeztem „őrizni a kultúrát”. Ugyanis bár sokan alapból elvetik a populáris fesztiválokat azok sekélyessége miatt, elsősorban a Civil Faluban rengeteg értékkel lehet találkozni, amire szerencsére a fesztiválozók egyre szélesebb rétege tart igényt. Azonban ezen az oldalon nem erről szeretnék elsősorban beszélni, hanem azokról a zenekarokról emlékezek meg, akiknek idén eljutottam a koncertjére.

Iskolás koromban nem szerettem osztálykirándulás alatt múzeumokba járni. Márpedig egy iskolás gyerek leginkább ezen apropóból ismerkedik meg a múzeum fogalmával és a többség ilyenkor határozza el azt, hogy ha lehet, soha többet be nem teszi ilyen helyre a lábát. Az ok prózai: nem mindenkinek azonos az érdeklődési területe, valamint nem mindenki azonos tudással lép be egy kiállításra. Ebből egyenesen következik az, hogy tárlatra szánt optimális megtekintési idő egyénenként különböző. Különösen igaz ez az általános iskolásokra, ahol még sokkal nagyobb kulturális szokásbeli különbségekkel rendelkező családok gyermekei kerülnek egy csoportba, amely különbségek a középiskolai osztályokban, majd a felsőfokú intézmények tanulócsoportjaiban egyre inkább közelítenek egymáshoz.

Kedvenc kaposvári szórakozóhelyemen a múlt hétvégén egy csomag várt a nevemre megcímezve, amelyben egy könyvet találtam. Ez a második ilyen eset volt, és megkövetem a feladót, hogy erről az utóbbi kötetről értekezzek előbb, ígérem, a másikra is sort fogok keríteni. Korábban nem ismertem a névtelen ajándékozót, így igyekeztem kideríteni, hogy ki lehet az illető, amit siker is koronázott, és nagyon megtisztelő számomra, hogy valaki személyes ismeretség nélkül is megajándékoz egy-egy értékes könyvvel pusztán azért, mert úgy gondolja, hogy érdekelne engem, és a blog olvasóit. Így úgy gondolom, kötelességem is értekezni az ajándékról, ebben az esetben, pedig kifejezetten kellemes ez a kötelesség. Ugyanis a csomagot kibontva Pálffy István legújabb, Egy kis hazai – Kaposvár és a régió című könyvét vehettem a kezembe.

Mint ismeretes, a Magyar Kupát, a hazai labdarúgás egyik legismertebb trófeáját 1973-ban ellopták a Ferencváros székházából, így az utóbbi harminchat évben egy másolatot emelhetnek a magasba a kupagyőztes csapatok játékosai. A történet is lassan feledésbe merült, felnőtt egy generáció, aki nem is tudott róla, hogy a mostani trófea csak másolat, az idősebbek pedig beletörődtek abba, hogy soha nem lesz meg az eredeti. Nos, úgy néz ki, hogy megvan.

Kaposváron járva a hétvégén, a belvárosban mindenhol egy Trianon emlékrendezvénnyel kapcsolatos plakáttal találkozott a járókelő. Mint kiderült, a megemlékezés kapcsolódik a Duna TV programjához. A csatorna úgy véli, nyolcvankilenc év után eljött az idő, amikor nem csak siratni, vagy elhallgatni lehet Trianont, hanem közösen feldolgozni, átbeszélni, és erőt meríteni belőle.

Lefekvéshez készülődvén épp a napi híreket futottam át az imént az Interneten, míg a párom éppen TV-t néz. Japán animációs film megy az m2-es csatornán. Ez a műfaj nem áll túl közel hozzám, valahogy mindig valami pornográf vagy agresszív színezetű cselekményre asszociálok az anime hallatán, amiért ez úton is megkövetem a műfaj tudomásom szerint hazánkban is népes rajongótáborát. Hisz tudom, hogy ennél jóval árnyaltabb a dolog, és nyilván nem egy valóban értékes alkotás is elkészülhetett a műfajban, csupán eddig nem szakítottam időt arra, hogy alaposan megismerkedjem az animéval. Most azonban olyant jelenséggel találkoztam, hogy még reggelig sem állhattam meg, hogy megosszam azt a blog olvasóival.

1964-et írunk. A BBC Panoráma című műsora egy rendkívüli esetről számol be. A Liverpool FC szurkolói rendhagyó módon ünneplik a csapatukat. Azt a csapatot, aki ettől az évtől játszik a hagyományos egyszínű vörös szerelésben, bajnokságot és FA kupát nyer. Ez utóbbit a Leeds United ellen 2-1 arányban. A stadionban jár a forgatócsoport, hogy megmutassa országnak-világnak ezt az újfajta szurkolói divatot. Ugyanis a KOP tagjai énekelnek. A korszak másik nagy liverpooli csapatának, a The Beatlesnek a dalait.

Már rég nem lepődök meg azon, hogy a jó filmeket csak vasárnap éjfélkor lehet megnézni a kereskedelmi TV-ben, egy-egy bulvárlap információértéke csekély, kulturális értéke pedig inkább mínuszban van, mint pluszban, és a társadalom jelentős részének igénye sincs ennél többre, mint amit most kap. Ez ellen tenni kell, harcolni kell, de tudva, hogy pillanatnyilag ez leginkább szélmalomharc. Behódoltunk Gagyesztánnak. Épp ezért nem is nagyon idegesítem magam, és a blog olvasóit sem a médiaszemét tartalmi feltárásával (ezt megteszik sokan mások, másutt), viszont feltűnt az utóbbi időben egy olyan jelenség, ami mellett nem mehetek el szó nélkül.

A vasárnap reggel az a napszaka a hétnek, amikor – és csakis ekkor – kikapcsolom az ébresztőt a telefonomon, és előfordulhat velem az a kényelmes dolog, hogy „hasamra süt a nap”. Így jó esetben csak a készülő ebéd illatára, vagy a ház neszezésére törlöm ki az álmot a szememből. Rendszerint így van ez, és bizony nagyon kellemes ez a pár óra „extrawurst” egy munkával teli hét fáradalmai után, azonban ma még szinte hajnalodott, amikor felkeltem, és nekiláttam a napi rutinnak. Nem mondhatom, hogy nem esett volna jól még pár óra pihenés, azonban jó program volt kilátásban, így a meleg ágy hívó szavával  szemben a friss, hideg zuhany katonás parancsának engedtem. Nem bántam meg.